Az édesapám orvos, és mint olyan rengeteget dolgozott már gyerekkorunkban is, egyrészt hogy tanulni tudjon, másrészt pedig hogy el tudja tartani a családot, hiszen akkor még, nagyon régen, egy kezdő orvos fizetése éppen elég volt arra, hogy valahogyan megéljenek vele az édesanyám fizetése mellett, azonban amikor mi megszülettünk már csak egy bér maradt, amit igyekezett minden módon pótolni. Mentőzött, plusz munkákat vállalat más kórházakban, kisebb, nem a végzettségéhez való feladatokat is elvállalt, csak fizetése legyen belőle. Nem sokszor volt így otthon sajnos, és ezt még most, felnőttként is emlékként őrizzük, hiszen akármilyen furcsa is, nekem is megvannak azok az emlékképek, amikor hiányzik a karácsonyfa mellől, vagy éppen a szülinapomról kell egy beteghez elrohannia. Mindig mindent bevállalt azért, hogy embereknek segítsen, és ezt nagyon szeretjük benne. Sosem haragudtunk rá azért mert valahol nem lehetett velünk, inkább büszkék voltunk rá, hogy mennyi áldozatot hoz másokért, azt hiszem ez az édesanyám nevelése miatt lehet.
Most pedig az apukám megnyitja a saját magánrendelőjét. Nagyon sokat hajtott és dolgozott érte, rengeteg plusz dolgot tanult, amit szinte csak ő tud az országban, hogy meg tudja lépni ezt a lépést. Iszonyat büszkék vagyunk rá, és szerettünk volna valamivel meglepni, amit a rendelőbe ki tud tenni, hogy egy kicsit mindig ott lehessünk vele. Meg is beszéltük a bátyámmal, hogy keresünk valami szép festményt, de én aztán arra az elhatározásra jutottam, hogy a festmény túl régimódi lenne, és keresgélni kezdtem a vászonképek világában, és a Szalai Balázs oldalán találtam egy tökéletes választást egy Levendula vászonkép formájában. Meg is mutattam a testvéremnek, és neki is nagyon megtetszett, meg is rendeltük, már alig várjuk hogy megérkezzen és át tudjuk adni az édesapámnak. Biztos vagyok benne, hogy nagyon örülni fog neki.